A kérdés érdekes. Az tudható, hogy Petőfi idejében az ekkor még kutakból vödörrel felhúzott víz még/már nem mindenhol volt iható, legalábbis forralás nélkül. Különösen a városokban volt ez probléma. Tehát, csakúgy mint a korábbi évszázadokban, az alkohol tartalmú italok sokszor alapvető italféleségnek számítottak. És hogy Petőfi mit ivott ezek közül? Amit biztosan tudunk a kortársaktól, hogy nem volt egy nagyivó, de ha valamit, akkor „hazafias” borokat ivott. És rengeteg kávét…

 

Így Szent Patrik napja előtt beszéljünk pár szót az ír whiskeyről. A századforduló (mármint az eggyel korábbi…) idején még elterjedt elmélet volt, hogy a szeszfőzést az írek (egyes változatokban maga Szent Patrik) találták fel az első évezredben. Persze ez inkább legenda, de kétségtelen, hogy igen régen készül ezen a vidéken ez a nagyra becsült italféleség.

Múlt héten a független palackozókról írtunk. Ezek egyike A Douglas Laing & Co. E cég termékei már választékunkban is megtalálhatóak, és rajtuk keresztül kicsit megismerhetjük az ilyen palackozók gondolkodásmódját is.

 

Aki követi az alkoholos italok világát, az jó eséllyel ráébredt már, hogy itt pontosan ugyanolyan folyamatok zajlanak, mint bármelyik másik élelmiszeripari vagy vegyipari területen. Vagyis ezen a piacon is a tőkeerős, egyre nagyobb méretű vállalatkomplexumok kebelezik be az ismert gyártókat és az általuk felépített márkákat. A boltok polcain persze a jól megszokott palackokat találjuk továbbra is, de ha utánanézünk a háttérnek, rájöhetünk, hogy az ezeket gyártók jó része bizony alig fél tucatnyi cégcsoport tagjaként működik.

Szent Patrik napja mára egész ismert ünnep lett nálunk is. Köszönhető ez elsősorban az ír zenének, amit nagyon sok, igazán színvonalas zenekar játszik már itt is, és az ír italgyártóknak, akik az egész világon meglátták a lehetőséget a tavasz elején megtartott vidám és zöld ünnepben.

 

Az alkoholfogyasztás a világ szinte minden táján a helyi gasztronómia szerves része, kevés ország van, mely nem büszkélkedhet egy saját tradicionális itallal. Az erjesztett italok fogyasztása mondhatni egyidős az emberiséggel, az alkohol népszerűsége időtlen; minden korban segített a lazulásban, a problémák uralta életet egy kis időre magunk mögött hagyni.

Gyűjteni gyakorlatilag mindent lehet, teszik is sokan. A gyűjtés szenvedélye alighanem egyidős az emberiséggel, sőt, jó eséllyel idősebb, hiszen a túléléshez minden élő szervezet számára szükséges a bőség idején történő felhalmozás. Persze, most itt már nem erről van szó, de a szenvedély, a felhalmozott készletekben való gyönyörködés alighanem innen származik. A szeszesitalok sem kivételek ez alól, igaz, a gyűjtésüknek számos, nagyos is különböző oka lehet…

Az „égetett” szeszes italok alkoholtartalma sokaknál jelent egyfajta garanciát a minőségükre. Egy 60 fokos pálinkát vagy whiskyt többre tartanak, jobbnak gondolnak, mint egy 40 fokosat. Ez persze az esetek többségében nem igazán okos megközelítés, de járjuk most kicsit körbe a kérdést:

Hordóban érlelt termékeinknél többször bukkanhatunk a solera kifejezésre, - legtöbbször a sherryk említésével egy mondatban - mint az állandó minőségre biztosítékot nyújtó eljárásra. Biztos sokan vannak, akik tudják is, miről van szó, de talán nem mindenki. Járjuk körbe most kicsit a kérdést.

A világszerte ismertséggel bíró egzotikus gyökerű szeszes italok választékában nem sűrűn találkozunk magyar, vagy akár Közép-Európai vonatkozású termékekkel, márkákkal. Ez persze érthető, hiszen mi sosem voltunk a világtengereken aktívan jelenlévő, a világkereskedelemben és különösen a gyarmatosításban jeleskedő nemzet. Márpedig a ma ismert, tradíciókkal rendelkező italmárkák történetét olvasgatva mindig erre a két fontos momentumra bukkanhatunk. A gyarmatosítás adta meg általában a kezdőlökést, ekkor jutottak el a világ különböző, az alapanyaggyártáshoz tökéletes klímával rendelkező zugaiba a korszerű szeszesital-gyártás fogásai, és a tengeri kereskedelem volt az, ami aztán fel is tudta virágoztatni ezeket a lepárlókat.

Legtöbbünknél a whiskykről szólván Anglia, pontosabban Nagy-Britannia, még bővebben az angolszász kötődésű nemzetek jutnak eszünkbe. Igaz, ha megnézzük egy nagyobb kereskedő választékát, látni fogjuk, hogy szinte a világ minden pontján készítenek ilyen italt, de azért az igazi whiskyket mégiscsak a Hegylakóhoz, 007-hez, netán Jockey Ewing-hoz kötjük. Végül is valahogy el kell igazodni a világban, kellenek a fix pontok. A mexikóiak aguardientét isznak, a németek sört, a japánok szakét, a magyarok pálinkát, a skótok meg whiskyt. Hát nem?