Az abszint:

A legismertebb talán ezek közül az abszint. Erről az italfajtáról már esett szó. E magas alkoholtartalmú párlat készítésekor többféle növényt használnak, ezek egyike a zöld ürömfű. Az abszintot a 20. század elején egy - mint azóta kiderült, fiktív - szindrómára, az abszintizmusra hivatkozva a világ több országában is betiltották. Az ital állítólagos káros hatásaiért főleg a fehér ürömfűben található tujont tették felelőssé, melyet azonban az akkori és mai abszint egyaránt csak kis mennyiségben tartalmaz. Az ital és az ürömfű meghurcolása ellenére nincs bizonyíték arra nézve, hogy valaha is veszélyesebb lett volna ez a zöld ital más szeszes italoknál. Az abszint növényi összetevőinek – főleg az abszintizmus félreértelmezése miatt – ma gyakran hallucinogén és más pszichoaktív hatásokat tulajdonítanak, ennek azonban nincs tudományos alapja. Tilalmát mára a legtöbb országban eltörölték, és eredeti változatában is gyártható.

Érdekes egyébként, hogy a tiltások eltörlése épp a sokszor kárhoztatott Európai Uniós előírásoknak és szabályzásoknak köszönhető, ezek az előírások pontosan megállapítják azt is, hogy például mennyi tujont tartalmazhat egy ital, így az abszintok újra a tagországok polcaira kerülhettek. Ezt a szabályzást némiképp lassabban, de átvette az Egyesült Államok is, így 2007-óta már ott is találunk abszintot.

 

A tiltott bor:

Magyarországon a kiskertekben és a hétvégi telkeken még mindig találkozunk az Othello szőlővel. Ezeket a szőlőfajtákat (nálunk a legismertebbek az Othello, az Elvira, az Izabella) direkt termőknek nevezik. A direkt termő kifejezés a filoxéravész idejére nyúlik vissza. A 19. század második felében – egyébként Amerikából behurcolt – gyökértetű végigpusztította az európai szőlőültetvényeket, sok régi borvidék sorsát örökre megpecsételve. A filoxéra csak azoknak a szőlőtőkéknek kegyelmezett, ahol homokos volt a talaj (ezért lehetnek 150 éves tőkék a Kunságon), mindenütt máshol ki kellett találni valami megoldást. Észrevették, hogy az Amerikában honos szőlőfajták ellenállók a filoxérával szemben. El is kezdték őket nagy lendülettel telepíteni az elhalt európai ültetvények helyén, de hamar kiderült, hogy a szőlőfélék családjának ez a faja az itteni klímán az óvilági elvárásokhoz képest jóval gyengébb minőségű. A megoldást végül az új és az óvilági fajok kedvező tulajdonságainak ötvözése jelentette: amerikai tőkékre oltották az európai oltványokat.

Ami számunkra most fontos, hogy a direkt termő fajtáknak nem csak a telepítését tiltják, hanem a belőlük való borkészítést is. Az Európai Unióban elvileg tilos ilyen bort készíteni és forgalmazni. Ezek a borok ugyanis az egészségre is veszélyesek lehetnek, a direkt termők bogyói ugyanis sok pektint tartalmaznak, és ezek a bor erjedése során metilalkohollá alakulhatnak át. A metilalkoholt pedig jól ismerjük, májkárosító hatása mellett veszélyes idegméreg is. Megijedni persze nem kell, és nem muszáj azonnal a lefolyóba öntenünk a családunk régi barátjától, Béla bácsitól kapott saját borát. A direkt termő szőlők boraiban egyáltalán nem biztos, hogy képződik metilalkohol, vagy ha igen, rendszerint csak igen szerény mértékben. (Ez azon múlik, mennyi ideig érintkezett a must a szőlőhéjjal.)

 

A sör:

A legendát, hogy magyar ember sörrel nem koccint, mindenki ismeri. Ennek oka, az aradi vértanúk kivégzése, pontosabban az ítéleteket hozók sörfogyasztási szokásai is közismertek. Bár a történészek szerint semmilyen bizonyíték nincs ennek jogosságára, de a köztudatban – bár csökkenő mértékben – még ma is él a koccintási tilalom. Ami viszont nem legenda, hogy az 1800-as évek végén valóban érezhető volt a sörfogyasztás visszaesése itthon. A sör ekkor már igazán ismert és mindenhol elérhető ital volt, azonban az elbukott szabadságharc, és ez a legenda sokáig »került« itallá tette, amit egy hazafi nem is fogyaszthat. Aztán persze ez a tartózkodás fokozatosan elhalt, mára csak a koccintási tilalom maradt meg belőle.

 

A szodzsu:

Korea egyik legismertebb itala a többnyire rizsből készült helyi specialitás, a szodzsu. Ahogy tudjuk, ezt az italt a Korjo-dinasztia idejében (918–1392) készítették először, a recept alighanem mongol-kínai eredetű. A szodzsu mellett kettős lepárlással magasabb alkoholtartalmú változatot is készítettek, aminek neve kamhongno, és ma is létezik még. A 18-19. században a szodzsu olyan népszerűségre tett szert a nemesség körében, hogy a túlzott fogyasztás miatt az udvar kénytelen volt luxuscikknek bélyegezni és betiltani. A házi főzést is megtiltották. Ma már természetesen ez is újra kapható.

Hasonló időszakos tiltások persze szinte minden országban előfordultak. Az ír whiskey vagy épp a francia konyak történetében is találunk hasonló időszakokat. Különösen az otthoni főzést igyekeztek visszafogni, hiszen ez egyfelől a nemeseket, végső soron az uralkodót illető adók, vámok kiesését is jelentette, másfelől bizony az alkohol hatása időnként drasztikusan csökkentette a nép munkaképességét, vagy épp hadrafoghatóságát. Nem szabad elfelejtsük, hogy ezekben a hősi időkben bizony nagyon nehéz volt az átlagember élete, és az ital okozta bódulaton kívül nem is nagyon találhatott más, akárcsak időszakos menekülést a problémák elől.