A gin Angliában elért népszerűségének egyik oka az volt, hogy kezdetben a kormány engedélyezte házi lepárlását (szemben a már ekkor is szabályozott és adózott whisky főzéssel) majd nagy összegű vámot rótt ki a külföldről behozott italokra. Ez ráadásul jó piacot jelentett a nem kielégítő minőségű gabonának, ami nem volt alkalmas sörfőzésre. Rövidesen ginházak ezrei jelentek meg Anglia területén. Ezt a korszakot »ginőrületnek« is nevezik. Ekkoriban Anglia 15 000 italmérő helyének több mint a fele „ginház” volt. Persze ezekben nem csak minőségi gint főztek és árultak, sőt… A gint rövidesen nagyon is sok vád érte, egészségügyi problémák okozójaként vádolták, és a közvélekedés szerint felelős lehetett a halálozási arány növekedéséért, mely megállította London korábbi, növekvő népszaporulatát. 

 

 

A gin megítélését William Hogarth illusztrálta ismert "Beer Street and Gin Lane" címet kapott metszetpárjával 1751-ben. (Ezeken a metszeteken a sör pozitív és a gin negatív hatását állította szembe.) Ennek az időszaknak emléke ma is él az angol nyelvben: a lecsúszottnak tartott bárokat „ginmalomnak” (gin mill) vagy „ginlebujnak” (gin-joint) nevezik.

 

Az 1736-os Gintörvény nagy adókat vetett ki a gin kereskedelmére, ami utcai zavargásokhoz vezetett. Ezt az adót egyre csökkentették, majd 1742-ben eltörölték. Az 1751-es Gintörvény sikeresebb volt: a szeszfőzők csak bejegyzett kereskedőknek adhatták el az italt, és a ginházak a helyi bírók hatáskörébe kerültek. Az adókat persze sokan próbálták elkerülni, így a feketepiacra került a gin értékesítés jelentős része, ezeket a gineket pedig illegális lepárlókban, sokszor hamisítva készítették. Használtak terpentint, sőt, kénsavat is az ismert aroma előállítására. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban a gin megítélése tovább romlott. Még az 1900-as években is, az akkoriban már a - szintén gyakran hamisított - abszint ellen kampányolók a borókabogyóból készült italokat is meggyanúsították: agykárosító hatást tulajdonítottak nekik.

 

Voltak persze pozitív történések is:

Az ekkor még világbirodalmat üzemeltető Britannia a trópusi gyarmatain hamar rászoktak, hogy ginnel fedjék el a kinin keserűségét, amit a malária ellen kellett használjanak. A kinint szénsavas vízben oldották fel, ezt az ital volt a ma tonikként ismert üdítő elődje. Ez a keverék volt a mai gin-tonik őse, bár a mai tonik sokkal kevesebb kinint tartalmaz, így sokkal kevésbé keserű.

 

De vissza a hamisításhoz:

Az 1920-as években, az amerikai szesztilalom a ginek forgalmazására is rányomta a bélyegét. Miután igény továbbra is volt az alkoholos italokra, sokan visszatértek a gin XI.-századi gyökereihez, és mindenféle igazából ihatatlan alkoholféleség ízét próbálták elfedni a boróka ismerős aromájával. Ekkoriban terjedt el a hírhedt »bathtub gin« (fürdőkádas gin), melyet denaturált szesz méregtelenítésével állítottak elő, majd különböző anyagokkal, például borókabogyó kivonatával és glicerinnel ízesítették. Az így készített ital többnyire még ezek után is rendkívül rossz ízű volt, és a meglehetősen felületes méregtelenítés miatt életveszélyes is. Mégis népszerű lett, mert sok helyen csak ehhez lehetett hozzájutni. A bathtub gin kifejezés ma a házi készítésű ginre utal, persze hasonlóan - a szintén az alkoholtilalom szülte - moonshine whiskykhez, ma már ezek az italok is ellenőrzött körülmények között készülnek.