Vannak kutatások, melyek szerint már a kőkorszaki ember is próbálkozott erjesztéssel. Az általuk fogyasztott ital a sör volt, mely egyidős a kenyérrel, a jelek szerint ugyanis mindkettőt i. sz. előtt 10 000-rel készítették el először. Úgy tűnik, az alkoholos italok atyja a sör, melynek készítését az ókorban már tökélyre fejlesztették. Babilónia királya, Hammurapi híres törvényoszlopán pontos feljegyzéseket látunk a sörgyártásról, sőt, az ókori uralkodó már az ital értékesítését is szabályozta.

 

Az emberek nagyon korán felismerték azt is, hogy a gyümölcsök erjedt leve is bódító hatású. A bor eredetét nehéz pontosan meghatározni. Egyes vélemények szerint az ókori Egyiptomban, i. sz. előtt 4000 körül itták először, más leletek azonban arra engednek következtetni, hogy Örményország területén már 9000 éve fogyasztják a világ máig egyik legnépszerűbb italát.

 

 

Az ókori Mezopotámia és Kína területéről is előkerültek már borfogyasztásra utaló régészeti és ikonográfiai források, de egy biztos: az ókori görög és római civilizációban élte fénykorát a szőlőből készült nedű. A görögöknél Dionüszosz, a római mitológiában Bacchus volt a bor és a mámor istene. Sőt, a görögök a mediterrán térség borexportőrei voltak, írásában Homérosz is említést tesz az isteni nedű fogyasztásának előnyeiről. Azt persze nehéz meghatározni, hogy pontosan milyen is volt az ókori bor, de egyes leírások, receptek arról árulkodnak, hogy teljesen más, mint amit mi fogyasztunk. Sokkal erősebb, nehezebb borokat ittak, és mivel nem alkalmaztak szűrést, a seprő és más szennyeződések gyakran bennmaradtak a végtermékben. Ritkán fogyasztották tisztán, általában vízzel hígították az italt.

 

A bor a középkorban is hódított, és nemcsak a nemesek itala volt, a szegényebbek mindennapjaihoz is hozzátartozott a borfogyasztás, ám a szőlőből készültet inkább a királyok, egyházi méltóságok fogyasztották, a „pórnép” asztalára általában körte-, almabor került. A borkészítés hagyományát a kereszténység örökítette át az ókorból. A középkori szerzetesrendek tevékenységének része volt a bor-, illetve a sörgyártás, és az alapanyagokat is maguk termesztették. Az alkoholt értékesítették is, az italok nagy része azonban házon belül fogyott el; úgy gondolták, hogy a bor Isten ajándéka, ami a testi vágyakat is képes kordában tartani. Ekkoriban a szomjúságot is sokszor borral oltották, ennek oka részben az iható tisztaságú víz gyakori hiánya volt.

 

A töményebb italokkal kapcsolatos első írásos emlékek a 12. századból származnak, jobbára orvoslással kapcsolatos forrásokból, ekkortájt ezeket a párlatokat a gyógyászatban használták. Ezek a párlatok persze nemigen hasonlítottak semmilyen mai italhoz, igazából mai mércével mérve talán ihatatlannak is tartanánk ezeket, hiszen az első lepárlási módszerek roppant kezdetlegesek voltak, az így készült italok bizony nem voltak igazán finomak, még a készítésükhöz használt különböző ízesítések dacára sem.

 

A ma ismert égetett szeszesitalok, például az olasz grappa, az orosz vodka, vagy épp a holland/angol gin a 15. században jelent meg. A gyártási módok finomodása és elterjedése persze idővel csökkentette az árakat is, egyre elérhetőbbé váltak ezek a párlatok, és fokozatosan elárasztották a piacot. A fogyasztás a 18. század végére rekordméreteket öltött, ezzel párhuzamosan jelentek meg a mértéktelen alkoholfogyasztás hátrányai is, 1785-ből származik az első olyan tanulmány, mely a mértéktelen ivászatot betegségnek nevezi.

 

Azóta persze sok minden megváltozott, de kétségtelen, hogy nem mindig jó irányba. Mára talán nincs még egy olyan ember alkotta termék, élelmiszerféleség, amely ennyire végletes megítélés alá eshet, pontosabban amelyik ennyire különböző módon fogyasztható. Kétségtelen, hogy az alkoholizmus egy komoly társadalmi probléma, ugyanakkor a gazdagságról, a kifinomult életstílusról, és általában a minőségről és az ízlésről folyó beszélgetésekkor nem nagyon lehet a prémium szeszes italok mértékkel történő fogyasztását kikerülni. Az italok készítése mára művészetté vált. Hihetetlenül szerteágazó, és rengeteg csodát alkotó művészetté.

 

A művészetek mértékletes élvezete pedig helyes és ajánlható. A hangsúly persze mindenképp a mértékletesen legyen.