A vermut (franciául: vermouth) vagy ürmösbor eredetileg olyan ízesített bor (likőrbor), melyet fehér üröm vagy bárányüröm mellett egyéb füvekkel, fűszerekkel ízesítenek. Készülnek édesített, és száraz változatok is, ez utóbbiak kissé kesernyésebbek, hasonlóan a keserű likőrökhöz. A kezdetek kicsit homályba vésznek, általában a turini Antonio Benedetto Carpano-t tartják a vermut feltalálójának. Találmányát még 1786-ban ismertette meg a világgal, és Vermouth-nak nevezte el, mert a fehér ürömmel és bárányürömmel (Wermut) ízesített német ürmösborok ihlették, mely növények azóta az abszint összetevőiként híresültek el.

 

Persze, ha jobban belegondolunk, az ízesített borok vélhetően több helyen is megjelenhettek egy időben, hiszen az esetlegesen gyengébb minőségű bor ilyen módon történő ízesítésének gondolata, hogy úgy mondjuk, adja magát... Feljegyzések szerint a házilagosan készített vermut elterjedt volt már a késő 17. századi Itália Piemont tartományában, majd Carpano üzleti bemutatkozása után Torinóban kezdődött meg ipari előállítása. A mára meghatározó gyártók is hamar megjelentek, a Cinzano család 1816-ban, a Martini & Rossi 1863-ban kezdte a termelést.

 

Érdekesség, hogy a fő összetevőül szolgáló, egészségügyi megfontolásokból gyakran használt fehér ürmöt már Pitagorasz korában is borba és sörbe áztatták, Hippokratész pedig egyéb gyógynövények mellett már frissítő és gyógyító kezelésekhez is használta. A 19–20. század fordulóján az így készült vermutot az abszinthoz hasonlóan súlyos vádak érték növényi összetevői miatt, melyeknek akkoriban erős mérgező hatást tulajdonítottak, de ezek a bírálatok nem tudták megállítani az ital egyre növekvő népszerűségét.

 

Vermut persze házilag is készíthető, jómagam emlékszem, középiskolás koromban, a 80-as évek végén divat is volt otthon, üvegben a szekrény tetején érlelni/áztatni pár üveg borban különböző növényeket. Ilyenkor a fűszereket általában beleáztatják az égetett szesszel felerősített fehérborba, majd később leszűrik. Az üzemi előállítása ennél jóval összetettebb: a fűszerekből erős alkoholos oldattal készítenek kivonatot, amit aztán ülepítenek, érlelnek és finomítanak, illetve egyes vermutfajtáknál lepárolnak. Az ital összetevőinek (borok, kivonatok, etil-alkohol, cukor, esetleg karamell) keverése különös gonddal történik, és az ital többféle szűrésen megy át. Palackozás előtt érlelik és stabilizálják.

 

Általában három fajtáját különböztetjük meg a vermutoknak, a legszárazabbtól a legédesebbig: extra dry, bianco vagy white, és sweet vagy red. Az édes és a száraz vermutot aperitifként sokszor magában isszák, de a jól ismert Manhattan koktél is ebből készül. A száraz fehér vermut leginkább koktélok alapanyaga. A „vörös” (édes) vermutokat sokszor olasz vermutnak nevezik, a fehéreket pedig franciának, habár mindkét területen gyártják mindkét típust.

Ismertebb márkák ma is az olasz és a francia gyártóknál készülnek, ilyenek a Martini, Cinzano, Carpano, Chambéry, Gancia és a Noilly Prat.

 

 

A mai vermut koktélok elődjei is igen korán megjelentek, ismerünk olyan, 1869-ből származó feljegyzést, amely hűtött vermutból, citromhéj díszítéssel és egy kevés keserű likőrrel készített italról szól. A koktéloknak manapság is az egyik legfontosabb összetevője a vermut.

 

Az ismertebb vermutos koktélok pl. a Bronx (gin, édes vermut, száraz vermut, narancslé), Manhattan (rozs- vagy kanadai whisky, édes vermut és Angostura keserű), Negroni (egyenlő rész gin, édes vermut és Campari), a Satan's Whiskers (gin, száraz vermut, édes vermut, narancslé, narancslikőr, narancs keserű), vagy a Kubában egykor divatos El Presidente (rum, curaçao, vermut).

 

A kellően hűvös, gyümölcsös, pikáns, vagy esetleg kicsit kesernyésebb ízvilágú koktélok tökéletes hűsítők lehetnek a nyári melegben is, így mi sem tudunk mást ajánlani, minthogy mindenki kóstolja meg ezeket a vermutokat, és a velük alkotható fantasztikus koktélokat.