Ha egy italszakértő és egy történész találkozik, rendszerint hamar szóba kerül, hogy ha Nagy Sándor sok tonikot ivott volna, lehet, hogy még ma is élne. A legendárium szerint ugyanis a győzhetetlen hadvezérrel a malária végzett, erre a moszkitók által terjesztett betegségre akkoriban pedig még nem volt orvosság.

 

A tonik legfontosabb összetevője a kinin, ezt tudjuk mindannyian. Azt is tudjuk a legtöbben, hogy a gin-tonik és úgy általában a tonik a brit idők Indiájából indult világhódító útjára. Azt viszont már talán nem mindenki tudja, hogy a kinin igazából az amerikai kontinensről érkezett. A kinint, mint hatóanyagot először a dél-amerikai cinchona fa kérgéből vonták ki 1817-ben Pierre Joseph Pelletier és Joseph Bienaimé Caventou francia kutatók. A név a kecsua (inka) quina vagy quina-quina szóból ered, mely a cinchona fa kérgét jelöli (szó szerint „szent fakéreg”, vagy „kérgek kérge”).

 

De ahogy a filmekben is szokás, nézzünk vissza kicsit korábbra: 

 

A tonik története és az egész folyamat járt némi kontinensek közötti utazgatással. Ugyanis magát a maláriát, mint betegséget az európaiak exportálták az óceánon túlra. A lázrohamokkal és görcsökkel járó nyavaját a spanyol hódítók magukkal vitték Amerikába, ám az influenzával ellentétben ez nem kezdte őrületes sebességgel tizedelni az őslakosokat, mert egy, az inkák által mindenféle lázas betegségekre használt növény, a kínafa (Cinchona officinalis L.) kivonata segített legyőzni a betegséget okozó Plasmodium nevű egysejtű élősködőt.

 

A csodaszernek aposztrofált és sok más hasonló szerrel ellentétben valóban hatásos kivonatot aztán a jezsuiták hozták vissza az őshazába. Nem terjedt azonnal, hisz a katolikus-protestáns vallási kettészakadás miatt a betegek egy része eleve elutasította, nem kértek a pápisták gyanús kivonatából. Mindenesetre ez volt a tonik őse, amely már akkor is megosztotta a fogyasztókat. A katolikusok gyógyultak, a protestánsok lázgörcsöktől szenvedtek. A korai visszautasítás ellenére lassan az egész kontinensünkön megismerték ezt a gyógyhatású 'szert', sőt, pár száz évig kizárólagos gyógyszere maradt a maláriának, mert magát a hatóanyagot csak jóval később, 1817-ben sikerült azonosítania a fent nevezett francia uraknak. Az ital épp ennek a keserű összetevőjének gyógyhatásáról kapta eredeti nevét („erősítő víz”).

 

Mint már említettük, az általunk ismert gin-tonik az indiai brit gyarmatokról származik, ahol az eredeti, különösen keserű tonikot ginnel keverték, hogy ihatóbb legyen. A gyógyhatású tonik eredetileg csak szódavizet és nagy mennyiségű kinint tartalmazott. Ez az ital valóban nagyon keserű volt, de hát egy orvosságnak amúgy sem az a dolga, hogy finom legyen. A mai változatok már jóval kevesebb kinint tartalmaznak, hiszen a gyógyító hatásra már nincs szükség, csak az ízre. Manapság igen sokféle tonikot kínálnak a gyártók, és mint a legtöbb esetben, úgy itt is igaz, hogy a legjobb minőséget nem a nagy üdítőital gyártók mindenhol kapható termékei jelentik. Egy igazán finom kevert ital pedig megérdemli, hogy minden alkotórésze minőségi legyen, így érdemes a tonikra is több figyelmet fordítani.