Jézus tanítványaival töltött utolsó vacsoráján bort szolgáltak fel, amely a legősibb idők óta szervesen összefonódott a katolikus istentisztelettel. A szerzetesek közösségei a középkor korai évei óta szüntelenül arra törekszenek, hogy önerőből, a saját apátságuk területén állítsák elő a miseborszükségleteiket, és ezt a tradíciót követi a Pannonhalmi Apátsági Pincészet is. A Pannonhalmi Főapátság és a szőlőkultúra kapcsolata a világ legidőtállóbb együttállásai közé tartozik, hiszen közel ezeréves múltra tekint vissza. A gigászi méretekkel rendelkező pannonhalmi szőlőterület napsütötte domboldalain a rómaiak kezdtek barátkozni a szőlőnemesítés tudományával, majd 996-tól a bencés szerzetesek is átvették tőlük ezt a nemes hagyományt. A XIII. századi Albeus mester, a nyitrai főesperes IV. Béla megbízásából megállapította, hogy húsz gyönyörű szőlőtermelő birtok tartozik az apátsághoz.

A szőlőtermesztés rövidesen valóságos élménnyé és életmóddá nőtte ki magát ezen a vidéken. A szerzetesek csaknem zavartalanul folytathatták a szőlőművelést, csupán a török támadások miatt kellett elhagyniuk a monostort 1543-ban és 1585-ben. 1639-ben azonban ismét valóságos reneszánszát élte a szőlőművészet Pannonhalmán, és művelni kezdték a magukra hagyott szőlőket, ráadásul új táblákat is vásároltak a szerzetesek. 

A Pannonhalmi Főapátság fejlődése azóta megállíthatatlan, és számtalan pompás borral ajándékozta meg a nemes italok kedvelőit. A modern pince és az impozáns borház alapkőletételére 2004-ben került sor.