Ebből a megfontolásból vettem részt a múlt heti kóstoláson, amit Pesti Gergely, a hazai Jameson márkamenedzser tartott. Az kiderült hamar, hogy ő bizony igazi Jameson kedvelő, nem a munkakörhöz alakult az ízlése, hanem inkább fordítva történt az eset. Valóban sokat tud a gyárról és az ír whiskey történetéről.

 

Épp ezért arra gondoltam, talán végre egy hozzáértőnek tudom feltenni azt a kérdést, ami egyre többször furdalja az oldalam. Ez a kérdés egyébként korábbi írásainkban - legalább utalás szintjén - már felmerült:

 

Vajon a nagy volumenben italokat készítő cégek hogyan tudnak állandó minőséget biztosítani a termékeiknek, gyakorlatilag függetlenül attól, hogy épp milyen volt a termés, milyen minőségű az adott alapanyag? Itt az iDrinks-nél dolgozva számtalan olyan italféleséggel, gyártmánnyal találkozunk, ahol az adott palackozások korlátozott mennyiségben elérhetőek. Többnyire épp azért, mert az adott alapanyag nem áll rendelkezésre korlátlanul. Az is sokszor megesik, hogy ugyan nagyjából folyamatosan kerül palackozásra egy termék, de a különböző évjáratoknak némileg eltérő aromái vannak, és ezt az értő fogyasztók figyelemmel is kísérik.

 

A legkézenfekvőbb példa erre a borok világa, itt már senki nem csodálkozik azon, hogy egy jó nevű borászat egyik évjárata kiemelkedően jó, a következő meg esetleg csak átlagos. Azt már talán kevesebben tudják, hogy hasonlót tapasztalhatunk a hordóban érlelt égetett szeszes italok esetében is. Ezzel szemben áll ugye a fent vázolt jelenség, amikor egy ismert whiskygyártó terméke éveken keresztül pontosan ugyanolyan minőségben, aromában elérhető.

 

Sikerült is feltennem a kérdést, de előbb még esett szó sok mindenről.

Végig mentünk a gyártási folyamaton, az alapanyagon, a malátázáson a maláta szárításán. És persze az erjesztésen meg a (háromszoros) lepárláson is. Közben pedig kóstoltunk, ami azért is volt érdekes, mert bár ugyanazokat a whiskey-ket kóstoltuk, mint a korábbi alkalommal, most más Jameson termék lett a kedvencem.

 

 

Míg korábban talán a Black Barrell lett a nyertes, most a Crested (korábban Crested Ten) néven forgalmazott, címkéjén nagy X betűt viselő változat ízlett a leginkább. Megtudtuk azt is, hogy igazából ez a legkorábban palackozott terméke a gyárnak, hiszen a régi időkben sok más gyártóhoz hasonlóan a Jameson is hordóban forgalmazta a termékeit. Azonban itt fennállt a Jameson whiskey - a viszonteladók és kocsmárosok általi - felhígításának veszélye, ami nyilvánvalóan ártott a cég hírnevének, így 1963-tól kezdve palackozva forgalmazták a whiskey-t, és az első palackba kerülő termék épp a Crested Ten lett.

 

Úgy látszik, a kedvenc megtalálása nem csak a kifinomult ízérzékelést feltételez, (mármint olyat, amelyik képes a meglehetősen hasonló aromák között is különbséget tenni) hanem olyan szubjektívebb dolgok is befolyásolhatják, mint a pillanatnyi hangulat…

 

Ezzel, - mármint a kellő ízérzékeléssel - el is jutottunk a kérdéshez, amit az elején említettem...

 

Feltettem, és azt a választ kaptam, hogy nem kell semmilyen trükkre gondolni a dolog kapcsán. Egyszerűen arról van szó, hogy külső emberként szinte elképzelhetetlen, hogy a Jameson rendelkezésére álló, az érlelés különböző fázisaiban lévő párlatok milyen mennyiségben és sokféleségben pihennek a raktárakban. Az pedig már pusztán a valóban jó keverőmestereken múlik, hogy az adott év fő összetevőihez megtalálják azokat a további párlatokat, amelyekkel a megszokott ízvilág tökéletesen kikeverhető. Nem véletlen, hogy az alap Jameson termékeken nincs érlelési idő feltüntetve, ennek épp ez az oka. A Jameson azt vallja, az íz az elsődleges, és jóval kevesebb figyelmet kéne szenteljünk az egyéb jellemzőknek, például annak, hogy egy adott ital címkéjén milyen számokat látunk. Ha ízlik egy whisky, akkor amiatt kedveljük, ne a címke miatt…