A Prohibíció kezdetei és bizarr érvei

A tilalom hívei, a prohibicionalisták egészen vad ötletekkel érveltek amellett, hogy az emberek Amerikában befejezzék az alkoholfogyasztást. George McCandlish elszántan hirdette, hogy látta egy halott agyát felrobbanni, mert az orvos ellenőrizte az alkoholtartalmát   egy meggyújtott gyufával. A másik elrettentő mese a májjal kapcsolatos: az egyik Prohibíció-hívő szerint az ivás rémületesen károsítja a májat. Bizarr módon ekkoriban azt hirdették, hogy a máj akár 25 fontra, iszonyatos méretűvé dagadhat ivás közben. És volt olyan orvos, a német származású Alfred Ploetz, aki szerint ha egy terhes nő csak megérzi az alkohol szagát, akkor minden bizonnyal torz csecsemőt fog szülni.

A mértékletességi mozgalom fő vezetői egyébként nők voltak, és sokkal ésszerűbben érveltek az alkohol betiltása miatt. Szerintük a férfiak túlságosan sok pénzt pazarolnak az alkoholra, erőszakossá válnak tőle és családokat tesznek tönkre. Frances Willard „az anyák és feleségek háborújának” nevezte a szesztilalom korszakát. A prohibicionalisták úgy érezték, sikerük együtt járhat a nők szavazati jogának valóra válásával, amelyet hamarosan ratifikáltak a törvénykönyvekben.

Azonban nemcsak rendőrök és szövetségi ügynökök loholtak a zugfőzdék, a szeszcsempészek, az illegális italokat áruló speakeasy bárok nyomában A Prohibíció feltámasztotta a szunnyadó és megfogyatkozott Ku Klux Klán tagjait, akik a protestáns alkoholellenes közösségekből toborozták új tagjaikat. Lerobbant házakhoz, illegális kocsmákhoz is elmentek razziázni, ahová a rendfenntartó szervek sem tudtak eljutni.

Hogyan született a profi szeszcsempészet?

A szesztilalom egyrészt gyötrő hiányt okozott a minőségi italra szomjazókban, másrészt életre hívott egy komor iparágat: az eszméletlenül jövedelmező szeszcsempészetet.

Al Capone és más alvilági vezérek ebben az időszakban akár 100 millió dollárt is összeszedtek az illegális szesz elsöprő üzleti lehetőségeinek. A Prohibíció olyan jelentőségű volt, hogy tulajdonképpen ez teremtette meg a szervezett bűnözés fogalmát Amerikában. A 19. század vége óta egyre több bűnbanda szerveződött az amerikai nagyvárosokban, ám tagjaik többnyire csak utcai gengszterek voltak, akik kisebb-nagyobb zsarolási ügyeket intéztek és védelmei pénzt szedtek az olasz, ír és lengyel negyedekben.

1920-ban emelkedett törvényerőre a szesztilalom, a Volkstead-törvény: az egész országban illegálisnak számított az alkohol eladása, vásárlása és fogyasztása. Az alvilág hatalmi dinamikája teljesen átalakult a Prohibíció indulásakor, mikor minden pohár sör, bor és whiskey tiltólistára került, és az emberek kétségbeestek. Búcsút inthettek a kedvenc bárjaiknak és whiskey lepárlóknak, és csak egy csoportnál váltak komolyabb szeszkészletek: a gengsztereknél. Gondoljunk csak bele, milyen hangulatba kerülnénk, ha többé bűncselekménynek számítana beszerezni és ízlelgetni a legjobb whiskeyket, például a Glenlivet Founder’s Reserve Whiskyt vagy a Glenmorangie Lasanta Whiskyt. Szerencsére ma már nincsenek ilyen szintű társadalmi kísérletek, és bármikor beszerezhetünk belőlük egy vagy több palackkal az iDrinks üzleteiben!

A szeszcsempészek kreatív trükkökkel játszották ki a hatóságok éber tekintetét

A nehéz helyzetek hihetetlenül felpörgetik a fantáziát, és a dörzsőltebbek mindig megtaláltak a kiskapukat. A szesztilalom veszettűl eredeti és szokatlan megoldásokra ösztönözte a szeszcsempészetet és az italok kedvelőit, amikre korábban sosem volt példa. Mondhatnánk, hogy a csempészet egy speciális művészetet teremtett!

Az egyik 1932-es fényképen láthatunk egy férfit, aki lebukásmentes rejtekhelyként a lakberendezési tárgyakba látta meg a lehetőséget – lámpákba dugta az alkoholos üvegeket.

A tojásos trükk szintén élményszámba megy. A legenda szerint a vámügynökök elkaptak egy csempészt, miután leejtett egy kosár tojást, teli alkohollal. Észrevették, hogy a csempész óriási műgonddal apró lyukakat fúrt a tojásokba, és valamennyi alkohollal töltötte meg, majd visszazárta őket.

Szellemes és hatékony megoldás volt a könyvnek álcázott kerámia flaska. Kívülről elsőre úgy tűnt, mintha valaki egy sima könyvvel sétálna az utcán, valójában viszont egy olyan szállítóeszköz volt a kezében, amibe tiltott szeszt csempészett. A New York-i Múzeumban napjainkban is láthatunk ilyen speciális kialakítású kerámia könyveket.

Ekkoriban nemcsak a hatóságok elől rejtegették az italt, hanem olyan veszélyes csoportok elől is, mint a Keresztény Nők Mértékletességi Uniója, vagy az Anti.Salon League (a kocsma-ellenes liga), akik bármikor beárulhatták őket a rendőröknek és a szövetségi ügynököknek az alkoholfogyasztás miatt. A minőségi párlatok is alkalmazzák az ital könyvbe rejtett poénját: elég csak a Legend of Kremlin Black Book Edition Vodka (DD) sajátos kialakítására gondolni, vagy az ír Writers Tears Book Edition Whiskey Minire (utóbbi persze nem a szeszcsempészet miatt játszik rá a könyvből ivás megoldására, hanem azért, mert ez az aranyló párlat ezer szállal kötődik az ír írókhoz, James Joyce-hoz, Samuel Becketthez vagy C.S. Lewishoz).

És olyanok is voltak, akik egy ügyesen kialakított Bibliába rejtették a kedvenc whiskyjüket – a még élelmesebbek esetleg gyümölcskonzervbe, vagy a karácsonyfájuk csomagolásába. Volt, aki egy naturalista megoldást választott: a legendák szerint egy hentes óriási mennyiségű illegális italt rejtett levágott disznók testébe…Máshol meg a fűrészáru közé tettek a leleményes csempészek italt, ahogyan egy 1926-od fényképen látható – amikor a rendőrök már lepakolják róla a megtalált bizonyítékokat. A szövetségi ügynököknek azért lett gyanús a teherautó, mert megérezték rajta az alkoholszagot. Innen már csak pár perc volt megtalálni a belső térbe vezető titkos csapóajtót, a teherautó belsejében pedig 70 scotch palackot találtak.

Több női szeszcsempész volt, mint férfi?

A The Feminine Side of Bootlegging című könyv ezt a tézist képviseli, és elhangzik benne az a nézet, miszerint minden illegálisan alkoholt áruló férfira ötször annyi nő jut….

Vannak olyan történészek, akik ezt az álláspontot képviselik. A csempészeket az amerikai szleng „bootleggersnek” nevezi. Már az elnevezés is arról tanúskodik, hogy a csizmájukban italt csempésztek a férfiak, és persze a bájos korabeli hölgyek. Őket egyenesen „bootleggerette”-nek nevezte az amerikai szleng, viszont nem került be a későbbi köznyelvbe, mint a bootlegger. Köztük nem voltak Sebhelyesarcúak és Al Caponék, inkább olyan átlagos „művészneveket” kapta, mint Moonshine Mary, Queen of Night Souls agy a The Henhouse Bootlegger (szabad fordításban: a tyúkól csempésze).

A korszak bootlegger királynője Birdie Brown volt, aki a saját otthonában készített alkoholt. Ellen Baumler történész Montana történelméről szól írásában megjegyzi, hogy a Birdie a közvélemény szerint jó minőségű moonshine whiskey-t főzött, otthona pedig népszerű szalonnak számított ekkoriban. Szintén Bootlegger Queen volt Cleo Lythgoe, aki már a tilalom előtt szeszipari nagykereskedő volt. Amint lesújtott a Prohibíció, Cleo ragyogó minőségű scotchot szállított az ügyfeleinek. Mindezt hajóval tette, és a rendőrség mindent megtett a megállítására. Egy női ügynök rendszeresen átkutatta, amint belépett az országba. Cleót ez sem tántorította el: fegyvert hordott, hogy megvédje magát a riválisaitól. Ráadásul elárasztották szerelmeslevelekkel, mert egy csomóan felajánlották neki, hogy feleségül veszik és gondoskodnak róla, hogy felhagyhasson a csempészéssel. Azonban egy ilyen acélkemény, sziklaszilárd elvektől hajtott nőt nem lehetett kizökkenteni efféle ígéretekkel, folytatta a bizniszt. Csak akkor hagyta abba, amikor alaposan meggazdagodott, és több mint 15 millió dollárnak megfelelő összeget keresett.

Miért csempésztek italt a nők?

Egyrészt kevesen gyanakodtak rájuk, másrészt nekik is szükségük volt a csempészésből szerzett pénzre, hogy eltarthassák családjukat a nehéz időkben. Főleg a gazdasági válság kitörése miatt, amit még súlyosbított a Prohibíció káosza. Mary Murphy történész szerint a nők italt készítettek az otthonaikban (innen ered a bathtub gin is, amit fürdőkádakban főztek), gyakran látták el italokkal a speakeasy bárokat, és a férfiakhoz hasonlóan rendre megszegték a törvényt. Vagyis a nők a szeszcsempészet valamennyi ágazatában részt vettek, a gyártástól a szállításon át az értékesítésig. A szeszcsempészek többségét sosem fogták el, ezért is nehéz megbízható történelmi forrásokat találni ezen a területen.

A legtöbb elfogott női szeszcsempész a harmincas éveiben járó ír, olasz és spanyol származású volt, gyakran elvált vagy özvegy, és kényszerűségből, a nehéz gazdasági környezetben való megélhetéséért folyamodott a csempészéshez. Szinte mind anyák voltak, és nem tudtak ellenállni a lehetőségnek, hogy a párlatokkal jó pénzt keressenek. A nők különösen értékesek voltak ebben a folyamatban, így sok banda egyenesen női csempészeket toborzott, hogy nekik dolgozzanak. Az ötletdúsabb nők apácának öltöztek az italok szállításakor. Gyakran csak azért felvettek egy nőt, hogy ne csináljon semmit, csak üljön egy szeszesitalt szállító jármű utasülésén, mert így a szövetségi ügynökök ritkán állították meg a járművet, kevésbé gyanakodtak a nőkre.

1924-ben egy ügynök beszámolt attól, hogy egy csempészéssel gyanúsított nő kinevette, amikor a rendőrség megállította. Az asszony kijelentette, hogy beperli őket, ha megérintik. Akkor sem történhetett tragédia, ha valaha elkapták őket. Nehezen elképzelhető, hogy a korabeli bírók elítéljék a szebbik nem képviselőit, hiszen csak háziasszonyoknak látták őket, anyáknak és nővéreknek, akikhez nehéz bűncselekményeket kapcsolni. J. Carroll Cate, a Kelet-Tennesse-i szövetségi egység vezetője elmondta, hogy rengeteg nőt elengedett, és soha nem tett ellenük feljelentést. Még akkor sem, amikor a nőket csempészésen kapták. Akadt eset, mikor a csempésznőnek csak azt mondták a hatóságok, hogy vezeklés gyanánt minden vasárnap menjen templomba. A bírák és az esküdtszékek se voltak felkészülve arra, hogy a törékeny feleségeket, anyákat és nagymamákat börtönbe küldjék. A Moonshine lady-k tisztában voltak ezzel, és vissza is éltek vele…

Harisnya, sétabot és hosszúkabát: női csempész fortélyok

Létezett egy kecses és ízléses megoldás az italok elrejtésére és csempészésre: a női harisnya. A szebbik nem képviselői ide rejtették kedvenc italaikat, hogy bármikor hozzáférhessenek, mert a rendőrök sem voltak olyan bárdolatlanok, hogy ilyen helyeken keressék a nemes nedűt. Ráadásul több amerikai államban egyenesen törvény tiltotta azt, hogy a rendőrség átkutassa a nőket, ezt szemérem elleni vétségnek tekintették. Senki sem vette volna magának a bátorságot, hogy rum-runnernek tituáljon egy nőt, és felrángassa a szoknyáját, hátha illegális alkoholt rejtett alá.

 Egy 1926-os fényképen jól látható, amint korának sikeres színésznője, Hortense Rhea megmutatja a harisnyakötőjét Washingtonban, ahol egy ezüstösen csillogó flaskán játszik a fény. A szégyentelenül szenzációs megoldás ma is nagy népszerűségnek örvend a szesztilalom témájára szerveződő bulikon, de pimasz koszorúslány kiegészítőként is remek ötlet.

 Voltak olyan hölgyek, akik szándékosan hosszú kabátra váltottak a zűrös időkben, és sejthetjük, mit szorongattak a bundák alatt.

Szintén fantáziadús megoldás volt az a lehetőség, hogy valaki a sajátosan kialakított sétapálcájában rejtse az alkoholt. Egy karcsú üvegcsövet tettek a botjukba, és a whiskeyvel töltött botokkal szelték az utcákat, arcukon széles mosollyal. Kevesen gondoltak volna arra, hogy átkutassanak vagy széttörjenek egy sétapálcát…

Tehéncsizma, monshinerek és Speakeasy bárok

Nem volt elég a szesztilalom, 1929-ben összeomlott a Wall Street, és beütött a nagy gazdasági világválság. Egyre nehezebbé vált az emberek megélhetése, így a remélt haszon érdekében többen bevállalták a titkos szeszfőzést. Otthonukban vagy egy félhomályos üzemben moonshine italok gyártásába kezdtek, a szégyenteljes lebukás veszélyét is kockáztatva.

Voltak olyanok, akik nem messzi területekről hozták a finom párlatokat, hanem létrehoztak egy elszeparált helyen lévő zugfőzdét, ahol elkészítették az embereknek régóta hiányzó italokat. Természetesen nekik is megvoltak a praktikáik, hogy viszonylag láthatatlanná tegyék magukat, és mimikri gyanánt beolvadjanak az adott környezetbe, mintha nem is lenne zugfőzdéjük. Előszeretettel alkalmazták az egyszerű és zseniális tehéncipő, vagyis a cow shoe ötletét. Egy olyan cipőt eszkábáltak a lábbelijükre rögzített „fémpatával”, ami marhanyomokat hagyott a földön, a sárban és a hóban, így könnyedén megközelíthették a kietlen helyen lévő mikrolepárlókat (nélkül, hogy felhívták volna magukra az őket üldöző hatóságok figyelmét). A titkos lepárlókat üzemeltető moonshine whiskymesterek nem akartak könnyű prédává válni a rendőrök célkeresztjében. Márpedig erre bármikor sor kerülhetett, hiszen szeszcsempésznek, illegális lepárlómesternek lenni kockázatos vállalkozás volt. Mindig egy lépéssel a hatóságok előtt kellett járniuk, mint a nagy sakkjátékosoknak, akik folyamatosan árulkodó jelekre vadásztak.

Közben gombamód terjedtek a speakeasy bárok, vagyis azok a zugkocsmák, ahol a tilalom ellenére illegális párlatokat árusítottak. Az akkori becslések szerint több tízezer speakeasy bár üzemelt országszerte, ami meghökkentő mennyiség a tilalom árnyékában, és jól jellemzi az amerikaiak mindenre elszánt vállalkozó kedvét.

A speakeasy kifejezés pontos eredete nem ismert, azonban valószínű, hogy a suttogáshoz kapcsolható. A titkos bárokba bejutni vágyóknak suttogniuk kellett, és megmutatták magukat az adott intézmény kukucskáló nyílásán keresztül, ahogyan az 1930-as évekbeli fényképeken látható.

Tömegek indultak a rejtelmes helyekre, hogy hozzájussanak a kedvenc whiskyjükhöz, a ginhez és a rumhoz, a hatóságok pedig kiélesített érzékszervekkel vadásztak minden apró-cseprő információra, amik a titokzatos kocsmákhoz vezettek. A whiskyre szomjazóknak gyakran rejtett ajtókon keresztül, jelszóval lehetett bejutni ezekre a helyekre. Menekülési útvonalaik is voltak arra az esetre, ha egy óvatlan pillanatban rajtuk ütnének a hatóságok (mert gyakori volt, hogy a rendőrök és a titkosügynökök hirtelen megrohanták ezeket a helyeket). A maffia is felfigyelt ezekre a kiváltságos helyekre, és remek bevételi forrást kovácsolt a speakesy bárokból.

Csempészhajók és vakmerő jégfutárok

Kockázatosabb vállalkozás volt látványosan, hajókkal hozni szeszt az amerikai speakeasy bárokba, azonban az ebben rejlő gigászi profit sokakat csábított, és a hatalmas haszon reményében bevállalták a rizikót. Az úgynevezett „rum-runnerek” nagy mennyiségben hozták a Prohibíció által sújtott városokba a minőségi italokat, amire a spekeasy bárok igényesebb vendégei vártak. Az utcákon kapható, könnyebben elérhető párlatok nem érhettek fel ehhez a színvonalhoz, a legtöbbször silány minőségű kétes itókáknak bizonyultak. A hajózás jól menő üzletágnak bizonyult, amíg le nem fülelték őket. A rum a Karibi-térségéből érkezett, Nagy-Britanniából rendszeresen hoztak whiskyt, Franciaország meg ellátta Amerikát pezsgővel, ezeken a rejtett utakon is. Kanadából vízi- és szárazföldi úton egyaránt érkeztek szállítmányok. Bizony, még csónakokon is…Rengeteg hajó és csónak rakterét úgy alakították ki, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű illegális italt rejthessék el benne.

A siker érdekében sokan ismét megnyitották a csónakházaktól a parton lévő házakig vezető földalatti alagutakat, és még a víz alatti kábelszállító alagutakban is italokat szállítottak, minden adódó lehetőséget megragadtak a csempészek. Az egyik leggyakrabban használt földalatti csempész-csővezetéket csak Windsor-Detroit fedőnéven emlegették. Ez volt a nevezetes Torpedó-trükk: a történészek becslése szerint az államokban elfogyasztott alkohol 75%-a innen, a Michigan és Ontario közötti vízi utak átjátszásából származott, és óránként akár 40 doboz alkohollal töltött „torpedót” is áthúzhattak a folyó alatt a csővezetéken. Szóval az emberi lelemény nem ismer határokat! 1929-re a szeszcsempészet lett Detroit második legjobban működő iparága, évi 215 millió dollárt termelve.

A vállalkozó szellemek nem jöttek zavarba attól, ha illegális italt kellett átcsempészni Kanadából a Nagy Tavakon keresztül. Az alvilági hasznot csúcsra járató Arnold Rothstein rendszeresen szeszt csempészett az Ontario-tavon keresztül a Hudson folyóig, majd New York City több titkos kocsmájába, ahol illegális szeszt árultak. A clevelandi Mayfield Road Gang pedig kifejezetten arról híresült el, hogy rummal teli motorcsónakokkal szelték keresztül az Erie-tavat. Nem véletlen, hogy a csempészek ekkora elánnal keresték a kanadai forrásokat: az országban sokkal kedvezőbbek voltak az italra vonatkozó törvények, ezért a határ közelében fekvő Detroit a csempészek Mekkájává vált, Michigannel és a Detroit folyóval egyetemben. Amint télen befagytak a tavak, a csempészek egyszerűen áthajtottak rajta a rakománnyal, vagy átkorcsolyáztak szállítmányukkal a jégen. És olyan mindenre eltökélt kalandorok is akadtak, akik whiskyvel teli szánkókat húztak maguk után. A jégen autóval közlekedő csempészek mindig nyitva hagyták a kocsi ajtaját: ha a súlytól beszakadna a jármű alatt a jég, még időben kiugorhattak belőle.

A bandavezérek összefogtak egymással, hogy folyamatosan szeszt csempészhessenek

Howard Abadinsky, a St. John’s Egyetem igazságszolgáltatás professzora és a szervezett bűnözés szakértője szerint a sikeres szeszcsempészet kulcsa egy félkatonai szervezet létrehozása volt. Eleinte a bandáknak halvány fogalmuk sem volt a szeszbizniszről, azonban könnyűszerrel bántak a fegyverekkel, és a kisujjamban volt a versenytársaik megfélemlítése. Eljött az idő, hogy megvédjék az illegális sörfőzdéket és a rumüzemeket a rivális bandáktól, és lefizették a szeszcsempészek után nyomozó rendőröket, hogy elfordítsák a fejület a kétes üzelmektől.

A maffiózók őrületesen komoly összegeket szedtek össze a tilalom alatt, és üzletemberekké kellett válniuk. Ügyvédeket és könyvelőket fizettek, hogy tisztára mossák a havonta felhalmozódó milliókat. Az illegális ital beszerzése és forgalmazása nemzetközi szervezést igényelt, és a maffiózók nem dolgozhattak elszigetelten, ha fenn akarták tartani az ital áramlását.  Abadindsky professzor kutatásai szerint a bandavezérek alkut kötöttek egymással, kölcsönösen védték egymást az állam- és nemzetközi határokon, hogy az illegális alkoholszállítmányok eljussanak a nagyvárosokba.

A szövetkezés élére álló Charles „Lucky” Lucianónak volt egy szuperképessége: összehozta New York legnagyobb olasz és zsidó maffiózóit, hogy egyesült erővel uralják a város szeszcsempészetét. Chicagóban a legkeményebb időkben John Torrio egy rendkívül törékeny békét tartott fenn a város déli oldalán olaszok által vezérelt szeszcsempészet és az északi területeken dolgozó ír és lengyel bandák között. A nyugalom azonban nem sokáig tartott, mivel hamarosan Torrio pártfogoltja, Al Capone átvette az irányítást, és a hírhedt 1929-es Szent Valentin-mészárlásban Capone emberei rendőrnek öltözve lelőtték a rivális banda 6 tagját.

Al Capone aranykora és bukása

A maffia királya az 1920-as évek közepén évi 100 millió dollárt keresett, akkora volt a kereslet az illegális sör, bor és likőrök iránt. Viszont havonta félmillió dollárt költött arra, hogy lefizesse a rendőröket, a politikusokat és a szövetségi nyomozókat. Muszáj volt erre koncentrálnia, mert a Prohibíció 13 évében összesen nem kevesebb, mint 1520 szövetségi ügynök foglalkozott a tilalom idején a csempészet felszámolásával. Egyszerre fürkészték a titkos sörfőzdékkel, a házi szeszek elrejtését, és foglalkoztak a szárazföldi és tengeri csempészek elleni küzdelemmel, szóval elég izgalmas 13 évük lehetett.

Capone rettentő agyafúrt volt a csempészet megszervezésében, viszont nem volt nagy tálentum a pénz eltüntetésében: a hatóságoknak végül adócsalás miatt sikerült rács mögé juttatni.

Valójában a törvény emberei sem tartotték be a túl szigorú előírásokat

Erről tanúskodik George Cassiday, a „zöld kalapos ember” beszámolója, ahogyan a kongresszusi képviselők és szenátorok ismerték a Prohibíció vészterhes éveiben. Cassidy 10 hosszú éven át szállított alkoholt a Kongresszus tagjainak, köztük olyanoknak is, akik a szesztilalom mellett szavaztak. 1930 októberében Cassiday a The Washington Post cikkeiben mesélte el történetét, és részletesen feltárta, hol vásárolt alkoholt, hogyan csempészte be a politikusokhoz. Még azt is részletesen ecsetelte, hogy a Kongresszusban hol adtak neki irodát. Állítása szerint ekkoriban 5 szenátorból és kongresszusi képviselőből 4 ital kortyolgatott az otthonában és az irodájában.

A széles közvélemény felháborodása hozzájárult a törvény módosításához, enyhítéséhez. Halála után neje elégette a „fekete könyvet”, amelyben Cassiday nyilvántartotta a vásárlókat és vásárlásaikat. Soha nem fedte fel ügyfelei kilétét azon túlmenően, hogy elismerte: a Kongresszus nagyrésze vásárolt tőle illegális szeszt.

13 hosszú év után véget ért a kálvária. Feloldották a szesztilalmat, miután kiderült, hogy ez egy kudarcba fulladt társadalmi kísérlet volt, és nem szolgált a gazdaság javára. A bűnüldöző szervek és az ügynökök csak lassítani tudták az alkohol áramlását. A szokatlan szigorúsággal végrehajtott kezdeményezés a szervezett bűnözés létrejöttét serkentette, nem a társadalom alkoholmentessé válását.

Szerencsére már nem kell speciális kialakítású könyvekben rejtegetni a minőségi italokat, és tehéntalpat sem viselünk ahhoz, hogy beszerezzük a kedvenc whiskynket vagy vodkánkat. Jöjjön el az iDrinks üzleteibe, és fedezze fel a prémium italok világát, amiért aranyban fizettek volna a Prohibíció idején a minőségi kortyokra vágyók!