A középkorban a bors eszméletlenül drága terméknek számított, az átlagember nem tudta megfizetni. Így a borókabogyó lett a legjobban nélkülözők fűszere: Hannele Klementtila finn történész szerint a boróka lett a szegények borókával ízesített mézsöre (ez volt a finn népi ital, a sahtui előfutára).

A 11-12. század körül Itáliában a szerzetesek már ismerték a lepárlás technikáját, ami a Közel-Keletről jött a 8. század idején. A kolostori szakértők gyógyító párlatok, borok létrehozásával foglalatoskodtak a szent falak között. Ezeket nagy szerencsénkre a környéken termő gyógynövényekkel finomhangolták. Geraldine Coates italtörténész szerint a boróka szerepelt az ízesítő komponensek között, felkapott volt egész Itáliában. Az ősgin ekkor egy üstben lepárolt borként nyilvánult meg, Itália gyógynövényeivel ízesítve, mint a hanga, a zsálya és a rozmaring.

A 16. században már Geneverbessenwassertről (azaz borókabogyóvízről) beszéltek. A gyógypárlat neve 1555-ben jelent meg először nyomtatásban, és a zúzott bogyókra öntött bor üstbeli lepárlásával készült italra vonatkozott.

A gin öregapja: a holland genever.

 A genever persze még nem volt gin, azonban nélküle a gin sem került volna a palackokba, igen közeli rokonok ők ketten. A holland párlat aranykora, felemelkedése és hanyatlása arra az időre tehető, amikor a ginnek hírét sem hallották még a ködös Albionban.

A 16. században a lepárlási technológia gyermekcipőben járt, sokkal kezdetlegesebb volt a mainál. A genever alappárlata nem borókából, hanem gabonából készült, és a korszak menő holland fűszerkereskedelmi kapacitásának köszönhetően bővelkedett a fűszeres ízesítésekben. A genever évszázadokon átívelő zamatán ott hagyta a kézjegyét a sörcefre, amelyből az alappárlatot desztillálták.

Felmerül a kérdés: miért pont a gabona került a párlat szívébe? Ehhez a korszak gazdasági és kereskedelmi érdekei vezettek. Akkoriban a holland kormány arra jutott, hogy a bor és a borpárlatok egyáltalán nem voltak elérhetőek anyagilag a köznépnek és az átlagos keresetűeknek. Kellett egy olyan desztillátum, amit mindenki pénztárcájához szabtak, ezért került előtérbe a gabona a geneverben.

És akárcsak a ginnek, a genevernek is megvoltak a maga stílusai. A Korenwijn volt a leghangsúlyosabb verzió a lepárlómesterek boszorkánykonyhájából. Minimum 51%-ban malátaborból készült, egy kenyeresebb, gabonásabb ízdimenziót villantva, és nyersebb is volt a geneverek fősodorbeli áramlásától. Az Oude változat legalább 15%-ban, a jonge genever több mint 15%-ban tartalmazott malátabort. Az oudét nem érlelték, a jonge pedig sokkal lazább aromavezetésű, kevésbé maláta- és gabonaközpontú geneverré vált.

Napjaink egyik legjobb párlata a geneverek között a Bols Zeer Oude Genever. A Hollandiában készített, gabona-alapú desztillátum visszavisz minket a gin születésének hajnalára, amikor még nem a boróka volt a „bonviván” a gin grandiózus alkotóelemei között. Komplex aromavilága felvillantja a gazdag gabonás jelleget, a friss növényes jegyzeteket. Ugyanakkor az édesen kavargó árpa, kukoricás ízek rásimulnak a nyelvünkre, borókás, ánizsos, citrusos zamatokkal. Az aranyló színben pompázó genever édesgyökeres jegyzetekkel valósággal beírja magát az ízmemóriánkba, a rozs és a kukorica jelenléte teljesen új ösvényre tereli a ginek kóstolásakor kirajzolódó tapasztalatainkat. Érdemes megkóstolni a Bols Zeer Oude Genevert, mert visszavisz minket minden gin origópontjához, mikor még nem indult világhódító útjára a britek favorit párlata. Egy igazi metafinomság”, amelynek minden kóstolási listán ott a helye, ahol friss ginélményekre vágynak a rajongók.

A hamisítatlan London Dry eredeti zamata.

Hogyan került át a genever kultusza Angliába? Ez paradox módon egy sokkolóan véres történelmi eseménynek, a harmincéves háborúnak (1618-1648) köszönhető. Az angolok és a hollandok szövetségesként küzdöttek ebben a kíméletlen és gyakran végeláthatatlan csatasorozatban. A holland katonák jólelkűségére jellemző, hogy örömmel osztották meg brit bajtársaikkal nemzetük népszerű nedűjét, a genevert. Innen ered a Dutch Courage, a „holland bátorság” kifejezés. Az angol katonáknak annyira bejött a genever, hogy a saját hazájukba is magukkal vitték. 1674-ben, az angol-orosz konfliktusok lezárásával mindenütt „erős víz”-kereskedések indultak. Egyre coolabb lett hollandnak lenni és genevert inni, midőn a briteknél 1689-ben trónra lépett a holland Oránia Vilmos. Nemcsak a hollandoknál, hanem az angoloknál is divatja lett a genevernek, amit a britek borókásabb irányba vittek, megelőlegezve az irányzat fejlődését és a geneveres zamatok hanyatlását.

A borókás árnyalatoktól fodrozódó italköltemény a Egyesült Királyságban vált popkulttá a 16. és 17. században (bár ekkor még „gyümölcsös vízként” emlegették). Aztán már nemcsak a nagy cégek, hanem gyakorlatilag bárki gint desztillálhatott, ami sajnos a minőség rohamos hanyatlásához vezetett. Nyakra-főre készültek a ginek borzasztó hullámzó minőséggel, ez több ezer gingyártó esetében nem is számított akkora meglepetésnek. Aztán jött a fordulópontot jelentő 1830, amikor Coffey lepárlási metódusa, a continous still feltalálása értéket csempészett a gines palackokba. E tendencia által alakult ki a London Dry ginstílus presztízse.

A London Dry elnevezés valójában nem arra vonatkozik, hogy a párlat az angol fővárosban készül – sokkal hangsúlyosabb a készítési eljárása. Az alappárlatnak teljesen semlegesnek kell lennie ahhoz, hogy egy gin London Dry legyen. Valamennyi aromát a desztillációval kell hozzáadni, és kizárólag csak természetes alapanyagokat tartalmazhat. Azért London Dry, mert a lepárlás után semmit sem adnak hozzá, mindössze egy minimális mennyiségű vizet és cukor. Ha történelmileg nézzük, az „ezer gin korszakában” azért alkotott maradandót ez a stílus, mert garantálta a minőség jelenlétét, és azt is, hogy az asztalra kerülő ginben ne legyen metanol (szerencsére ma már nem kell ilyen kockázattól tartanunk).

Olyan italok játszanak a London Dry ligában, mint a Tanqueray London Dry Gin, a Sipsmith London Dry Gin, a Bombay Sapphire Gin.

Azonban a Beefeater toronymagasan kiemelkedik az eredeti London Dry Ginek tömegéből. Már a név eredete történelmi jelentésmezőn mozog, hiszen a brit monarchia legendás testőreire utal, a yeomenekre (egyikük a Beefeater palackján is felbukkan). Eredeti receptúrájában 8 növény kavargott, és a lényeg azóta sem változott: a Beefeater szíve és lelke a 21. században is az angyalgyökér, annak magja, a koriandermag, az édesgyökér, a mandula, az orris gyökér, a sevillai narancs és a citromhéj. A Beefeater reflektorfénybe állított a botanikai összetevők kellléktárát a ginben. És vannak olyan ízesített ginjei, amelyek 12-24 növényi anyagot használ fel a környék botanikai forrásvidékről. A Beefeater lepárlómesterei valósággal belezúgtak a botanikai komponensebe, így egy külön helyiséget szenteltek ezek tárolásának. Szóval Beefeatert inni olyan, mintha az originális kortyok ösvényén visszatérnénk a gin diadalmas hőskorszakba.

Bár már egy ilyen ősi gin sem kerülheti el a folyamatos fejlődés útját, így napjainkban olyan modern, ízesített változatai is megjelennek a polcokon, mint a Beefeater Blood Orange Gin, a Beefeater Pink Gin (DD+Pohár), a Beefeater Zesty Lemon Gin, vagy a meglepően alacsony, 20%-os alkoholtartalommal fodrozódó Beefeater Light Gin.

The King of Soho Gin: látogatás a Soho régi bohém és pezsgő hangulatába

Ez egy érdekes kikacsintás a London Dry stílusra: középpontban a Sohóval, London legizgalmasabb részével. Nemcsak a régi korokban, hanem ma is óriási fordulatszámon pörög itt az élet! Egymással vetélkedve vonzzák az embereket a jobbnál jobb jazz clubok, és a bizarr bárok, ahol folyamatosan szól a zene, miközben táncoló hölgyek vonzzák a tekintetet.

Titkon vagy nyíltan mindenki vágyik az érzésre, hogy megtapasztalja, milyen lehet egy éjszaka a Sohóban…Ezt a frenetikus feelinget villantja fel számunkra a The King of Soho London Dry Gin és a The King of Soho Variorum Gin. Ezekben a ginekben leleményesen keveredik az aromák hullámvasútján a kreativitás, az élet hedonista élvezete a Sohóban, és a minőség megalkuvás nélküli keresése.

Minden King of Soho London Dry Gin palackján felbukkan egy elegáns piros zakóban, kackiás cilinderben parádézó alak. Ő a Soho történelmi szimbóluma, Paul Raymond, aki sztriptízklubokat vezetett, ingatlanokat fejlesztett, és pikáns folyóiratok kiadásában jeleskedett. Raymond nyitotta meg a Soho első éjszakai klubjának kapuit, és nélküle a Men Only erotikus folyóirat sem lett volna az, ami. A „két lábon járó Soho” alakja egy rókafiguraként bukkan fel a King of Soho palackjain, aki a szombat esti Sohós bulikra kíséri az éjszaka teremtményeit, kezében pedig szaxofon bukkan fel, mert mindene volt a jazz zene.

Tanqueray Old Tom: mártózzunk meg az édes Old Tomok történelmi zamatában!

Az Old Tom visszavisz minket a „veszélyes ginek” korszakába. Amikor még Londonban veszettül tombolt a ginláz…Az akkori törvények szabadosságának köszönhetően bárki elkészíthette a saját verzióját ebből a párlatból (gyakran rettenetes minőségben). Az 1700-as években ezer fokon égett a ginőrület, a féktelen rajongás Londonban. Kontroll nélkül fogyasztották a gint, a társadalom legszegényebb rétege a borókaköltemények megszállottja lett. Akkoriban a borókapárlat még egyáltalán nem abban a kiforrott minőségben került a tavernába, mint manapság: cukorral vagy édesgyökérrel édesítették, hogy ezzel elrejtsék a silány minőségű ginek fanyar, embert próbálóan rossz illatát. A klasszikus Old Tom Ginek zamata sokkal finomabb volt, mint az akkori London Dry Gineké.

És kitört a sokat emlegetett brit ginőrület. „Gin Anya” mindenhatósága annyira elterjedt az angoloknál, hogy a nevezetes Whitechapelbeli italmérés egy felirata kétségbeejtő módon tudósított a korabeli társadalom és a gjn kapcsolatáról: „A részegség egy penny, a hullarészegség két penny, a tiszta szalmazsák ingyen van”. Ekkoriban a dolgozóknak nőtt a bérük, több pénzük lett a szabadidejük eltöltésére, és tömegek fordultak a ginfogyasztás felé, ami fenyegetést jelentett a társadalom rendjére és kontrolljára. A ginfogyasztás presztízs lett: a holland Orániai Vilmos trónra lépésével menő lett gint inni, és a szegényebb rétegek is rákaptak a hollandok nedűjére. A ginfanatizmus eszkalálódott: szegények és gazdagok egyaránt gint ittak – bár elég eltérő minőségben. 1735-ben viszont már kirajzolódott, hogy Londonban nő a halálozási ráta, 69-en vesztették életüket a gin miatt (emellett persze pusztított a pestis, a rossz higiénia, a magas csecsemőhalandóság, mégis a gin lett a közellenség). Olyan magasra hágott a gin iránti megszállottság, hogy minden 7.5 lakosra jutott már ginmérés, ami túlzás volt a sörfőzdék mennyiségéhez viszonyítva.

Vannak olyan gintörténészek, akik szerint az Old Tom édes íze a hiányzó láncszem a gin előfutárának számító genever és a mai értelemben vett gin között. A hollandok nélkül ugyanis a britek soha nem szereztek volna tudomást a gingyártásról. Minden a geneverrel vette kezdetét, a gin ősi párlatával, amely malátásabb volt és kevésbé boróka-vezérelt, mint a mai brit ginek. Az Old Tom ginek ízükben jobban hasonlítanak a holland geneverre. Miután a britek futószalagon gyártották a jobb London Dry gineket, a stílus felkapottá vált a fogyasztók körében. Olyannyira, hogy az Old Tom változatok csaknem teljesen eltűntek a palackról, mígnem az utóbbi években reneszánszukat élik, és kezdenek visszatérni a köztudatba. Az Old Tom Gineket borókával ízesítik, azonban selymesebbek, könnyebben ihatóak, mint amit a tipikus gineknél megszoktuk. Ha valaki nem annyira szereti a hagyományos vonalvezetésű gineket borókaközpontúsággal, vagy egy teljesen új szemléletű ginfajtára vágyik, akkor érdemes megkóstolni olyan párlatokat, amelyek szokatlan kultúrák ízeivel keverik az Old Tom édességét. Ilyen a Himbrimi Old Tom Gin vagy a Tarsier Taipei Old Tom Gin.

Az Old Tom Ginek az átlagos borókapárlatoktól sokkal édesebbek, és gyakran egy pajkos macskát látunk a palackjukon: neki szintén megvan a maga története. Történt ugyanis, hogy a nagy brit ginláz idején Dudley Bradstreet kapitány egy kandúr alakú táblát akasztott a kirakatába. A kormány tűzzel-vassal irtotta a féktelen ginfogyasztás szesztermelőit ebben az időben, ezért a rejtélyes macskaszimbólum vezette a vágyott ginhez a műfaj szerelmeseit. Amikor egy házon meglátták a macskás táblát, akkor már tudták, hogy hozzájuthatnak a napi ginadagjukhoz. A pénzüket a macska mancsa alá helyezték, a következő szavak kíséretében: „Cica, adj két pennyért gint!” A ginre szomjazók egy tölcséren keresztül kapták meg kedvenc italukat.

Egyre több gyártó kanyarodik vissza az Old Tom időtlen klasszikusához, és az Öreg Gin előrukkolt egy epres vérfrissítéssel! A zamatos eper savasságát a gyártó most egy kis energikus cukorral tette élvezhetővé. Az öreg epres változatát áthatja a természetesség, gyümölcsös ízrobbanása a családi és baráti rendezvények egyik nagy kedvencévé teszi.

Az édes ginek egyik 21. századi gyöngyszeme az Öreg Strawberry Old Tim Gin. A ködös Albionból érkező unikális finomság eperrel és gabonaszesszel törheti fel a boróka alapvetését a párlatban. Édes és lendületes eprességét citrusos dinamika hatja át, borsos csavarok és orris gyökér még izgalmasabbá teszi az összképet a kóstolás során.

Plymouth Gin-vissza a gin hőskorába a Mayflower szerzeteseivel

A Plymouth a kiszámíthatóan klasszikus gin megtestesítője. Meghökkentő, de a lepárló Plymouthban már elmúlt 800 éves: a régi feljegyzések szerint itt 1697 óta gin csörgedezik a stillekben. A legendák szerint a lepárló falait eredetileg 1431-ben emelték. Itt működött a dominikánus rend kolostora, Blacfriars, a Fekete Testvérek otthona. A Blackfriars Distillery dombornyomása a mai napig megjelenik a Plymouth ginpalackokon. 

A napjainkban ismert Plymouth „nulladik verziója” 1793-ban született. Ismertségét új piedesztálra emelte, hogy Amerika, az Új Világ neves Zarándok Atyái Plymouth kikötőjéből indultak útnak a nevezetes Mayflower hajóval 1620-ban. A rossz tengeri viszonyok és a hajón keletkező károk kényszerítették őket arra, hogy kikössenek Plymouthban, és a kikötőben alapvető javításkat végezzenek. A szerzetesek közül többen megszálltak a helyi kolostorban, ahol később szeszfőzde lett. 2006 közepén, a brand megújulásakor a palack belsejében egy ginre szomjazó szerzetes kapott helyet. Az a hír járta, hogy ha a szerzetes lába kiszárad, akkor ideje beszerezni egy új Plymouth palackot!

 A helyi gin hírneve egyre csillogóbbá vált a 19. századra, a Plymouth lett a királyi haditengerészet beszállítója. Innentől kezdve a Plymouth Gin a világ mind a négy sarkába eljutott. Bekerült a legnagyobb ginmárkák közé, és megemlítették a 20. század ismert koktél nagykönyvben. A Királyi Haditengerészet legendáriuma szerint minden újonnal üzembe helyezett hajó megkapta a Plymouth Gin Commissioning Kit-et. Egy speciális fadobozt, két navy strength erősségű, 47%-os Plymouth-tal, amivel a hajósok bátorságot meríthetnek az előttük álló megpróbáltatásokhoz.

A Plymouth nemcsak egy megkerülhetetlen mérföldkő a ginek világában, hanem egy sajátos ginstílus is a legnagobbak közül.  A Plymouth klasszikus vonalvezetésű ízprofilja erőteljesen földes, bővelkedik citrusos jegyzetekben. A Plymouth különlegességére jellemző, hogy karaktere eltér a London Dry-tól. Annál sokkal nagyobb arányban tartalmaz gyökérösszetevőket és más botanikai anyagokat, a lágyabb borókás íz rovására pedig intenzívebb a citrusos jegyzetek bősége.

KiNoBi Kyoto Dry Gin: az első rizses áramlású gin a Felkelő Nap országából yuzuval, shiso gyümölcsösséggel és bambusszal

Döbbenet a köbön: a gin volt az első nyugati stílusú ital, amelyet Japánban gyártottak. A japán gin históriája akkor kezdődött, amikor holland kereskedők érkeztek a nyugati világtól eléggé elzárt szigetországba. A korabeli feljegyzések szerint az Edo-korszakban (1603-1867) a Nagaszaki-öbölben található Dejima szigeten lévő holland kereskedelmi enklávéban került palackba az első japán gin. Shige Dennoshin, a holland enklávé Nagaszakiban dolgozó biztosa nem kapott gint a szélmalmok országából, ezért vette magénak a bátorságot, és elkészítette a saját változatát ebben a műfajban. A végeredmény az első japán gin esetében némiképp édesebb lett a kelleténél, mert Shige ezzel igyekezett eltüntetni a japán boróka meglehetősen gyantás ízét.

Valamit jól csinált a mester, hiszen 200 évvel később valóságos „gin-boom” robbant ki a szigetországban. Japán rákapott a borókás párlat zamatára, mert a whiskygyártás sokszor nehézkes Japánban: a szabványok szerint palackozás előtt 3 évig kell érlelni, és ez nem ment minden gyártónak. Inkább az egyszerűbb, viszonylag olcsó berendezésekkel létrehozható gin felé fordultak. A gin könnyen eladhatóvá vált a Fuji földjén, jó jövedelmet biztosítva az ebben gondolkodó lepárlóknak.

A műfaj szabadsága lehetővé tette a japán lepárlómestereknek, hogy vagány szellemiséggel feszegessék a határokat, és helyi alapanyagokkal tegyék igazán autentikussá a japán ginek zamatát. A boróka mellett jöttek a különféle héjak, kérgek, magvak fűszerek, gyümölcsök és virágok. A zöld tea, a yuzu, a shiso, a bambusz, a hebesu, a giya, a shekwasa…A japán gin azzal is újat hozott, hogy rendszerint rizst használnak alap-gabonafajtaként, de olyan lepárlók is vannak, amelyek édesburgonyapárlattal kísérleteznek. Az awamorival, Ryuku ősi párlatával az élen, az okinawai Masahiro Distilleryben. 

A szigetországról nem a gin és a whisky, hanem a szaké ősi szellemisége jut az eszünkbe, pedig manapság már mindhárom ital kultikussá vált ezen a vidéken. Kiotóban szervesen együtt él a szamurájok szellemisége és az ipari fejlettségtől dübörgő 21. század, a tradicionalitás és a modernitás érdemes egyvelege. A hatalmas hegyek között egykor sintók, istenek nyüzsögtek a fában, kőben és folyóban, manapság viszont ezek a kőgigászok égbeszökő felhőkarcolókra vigyáznak egy információtól áramló metropoliszban. A KiNoBi Kiotó első kézműves ginlepárlója, valóban egy párját ritkító műfajt képvisel a klasszikus japán kultúrában. Ott kavarog benne a Fushimi víz éterien tiszta hullámzása és a régi gyümölcseinek garmadája. És annyira japán, hogy az már kiveri a biztosítékot: kicsúcsosodik benne a régió gyümölcsöskertjének színe-java, a pikáns fűszeresség fortissimóia, a japán teák melankolikus harmóniája. A japánok roppant büszkék arról, hogy a nagy szakmák mesterei nemzedékről nemzedékre adják tá tudásuk legjavát. A kézműves gintradíció ismerve, hogy igazán jó italt csak szakértő készíthet: a Kyoto Distillery a rizspárlatból készült semleges szeszt tekinti a kiindulópontnak, ez adja a gin bársonyos textúráját és lágy ízélményét.

Szóval az európai ginlepárlási tudomány pallérozott ismeretei és a hajdanidők Japán botanikuma találkozik ebben az aromában. Életre keltve egy zamatot, amivel a múlt nagy szamurájai és a jövő nagy MI-fejlesztői is örömmel koccintanának Kiotóban.

A japán erdők-mezők ezerarcúsága ott visszhangzik a KiNoBi Kyoto Dry Ginben. A borókabogyó alapvetése nyilván kihagyhatatlan, de ott van benne az akamatsu, a japán citrom, a yuzu, a sansho, a kinome. Egyszerre kering a szánkban kóstolásakor az élénkítő gyömbér, a zöld tea elevensége, a bambuszlevél eleganciája és a shiso gyümölcsös kísértése. Szóval a KiNoBi Ginje egy kalandos vándorútra csábít a Kiotó környékén emelkedő hegyek közé, és úgy érezhetjük, mintha az aromás ital mi is ott lennénk a japán természet energiától lüktető szívében.

A KiNoBi napjainkban olyan italokkal csábít japán zamatokra, mint a KiNoBi Sei Kyoto Dry Gin , a KiNoBi, a Kinota Kyoto Dry Gin.

„Ginessance”: a ginkultúra hanyatlása és felemelkedése Hendricksszel, Aviationnel, G’Vine Floraisonnal

A gin történelmi jelentőségű feltámadást produkált az utóbbi évtizedekben olyan megpróbáltatások után, mint a szesztilalom, a gazdasági világválság, vagy a két világháború. A második világháború kitörése után a gabonát nem lehetett ginkészítésre használni a korábbihoz hasonló léptékben, mivel a rakétamotorokhoz 90%-os gabonaszeszt használtak hajtóanyagként. A gabonalepárlók túlnyomó többsége rakéta-hajtóanyagot gyártott. A ginpiac összeomlott, mert a lepárlómesterek gabona hiányában silányabb összevőkből készítettek gint, ami nem felelt meg az igényeknek. A fogyasztókat olyan italokkal kényeztették el, mint a Tanqueray és a Gordon’s, és ezek után sokan nehezményezték, hogy hozzájuk képest szörnyűséges zamatú gineket kapnak az üzletekben. A vodka koktélok összetevőjeként a gin hanyatlásának farvizén kapaszkodott fel, és 1954-re megháromszorozódott az eladása.

A gin az 1960-as években a gödör mélyére jutott a népszerűség tekintetében: kellett egy-két évtized, hogy ismét növekedésnek induljon. A New York Times ekkoriban a gin érdemeit sorolta, a Time Magazin viszont a koktélokkal együtt lejárt lemeznek definiálta. Aztán jött a Mad Men-sorozat, és ismét divatot teremtett a három Martinis ebédeknek, megteremtve a társadalmilag elfogadható ivás fogalmát a gin számára.

A ginkészítés ekkoriban egyáltalán nem volt kreatív. Olyan nagy márkák, mint a Gordon’s, a Beefeater, a Tanqueray és a Seagrams egyáltalán nem bizonyultak kísérletező kedvűnek, nem mertek gyökeres újításokba kezdeni az új ginfogyasztók megnyeréséért.

1987-ben aztán a Bombay Sapphire átrendezte az erőviszonyokat. Már a világoskék palack is felkorbácsolta a kedélyeket, hiszen egyből megakadt rajta az emberek szeme a polcokon, a formavilága is szakított minden előzménnyel. A címkén felbukkantak az indiai fűszerek, egy egzotikus innováció lehetősége, amire korábban nem volt példa. A Bombay Sapphire teljesen új utakat mutatott a ginnek, amit sok brand követett. Korianderes-citrusos aromahullámai valósággal magukkal ragadták az újdonságra szomjazókat, 2000-re a Bombay Martini egy önmaga jogán felkapott koktél lett.

A ginkultúra megváltozott, a teljesen új ízek kiaknázására törekedtek. 1997-ben felbukkant a Tanqueray Malacca Gin a korszakában egyedülálló vaníliás, citrusos édességgel. 1999 nagy dobásait egyértelműen a Martin Miller és a Hendricks Gin hozta. Egyszerre kerültek a polcokra az Egyesült Királyságban, és ugyanazt a hullámot lovagolták meg: uborkás ízben érkeztek, ami a gineknél akkoriban döbbenetet és kíváncsiságot eredményezett. Valójában egy egész nemzedék ébredt rá arra: muszáj a borókás függöny mögé nézni, mert még egy csomó eszelősen jó összetevő létezik, amire érdemes gint építeni. A Hendricks újraértelmezte egy egész nemzedék kóstolási tapasztalatát, és felhívta a figyelmet arra, hogy a borókától megfosztott zamat is tekinthető ginnek. Florálisabb ízeket keltett életre, ezáltal még azok is megkedvelték a gint, akik korábban kapásból nemet mondtak erre az italfajtára.

2005 megintcsak vízválasztó dátum lett, az Aviation Gin felbukkanásával. A House Spirit ugyanis előrukkolt egy vadonatúj koncepcióval: a gin legyen florálisabb, enyhén fűszeresebb felütésű a korábbiaknál! 2006-ban már megjelent a Bluecoat Gin. A kékkabátos katonák méltóságának emléket állító ital megmutatta, hogy a stílusos citrusos jegyeknek is megvan a maga létjogosultsága a gines ízek nagy pantheonjában. 2006-ban a G’Vine Gin fellépett a gin világtérképére. A boróka helyett szőlőpárlat-alapú ginként került a figyelem középpontjába, hogy direkt feszegesse a műfaj határait. A G’Vine-nal már egészen nyilvánvalóvá vált a tény: a ginrenessaince elburjánzott, és az egész világon intenzíven beindult a boróka helyett a más ízekkel, más megközelítéssel való kísérletezgetés.

2007-ben jött a Deaths Door, utat nyitva a helyi alapanyagokra koncentráló ginek előretöréséhez. Olyan washingtoni alapanyagokkal dolgozott, mint a búza, a koriander vagy az édeskömény.

Szóval a gin minden korábbinál izgalmasabb aromatikus evolúcióját éljük napjainkban. És ki tudja még, milyen finomságok várnak ránk a közeljövőben, borókás bázissal, vagy valamilyen gyökeresen más kiindulóponttal! 2008-ban kiviláglott, milyen egyedi zamata van a hordóban érlelt francia ginnek, amikor felbukkant a Citadelle Reserve Gin.

Fedezze fel a ginek grandiózus zamatát az iDrinks üzleteiben! Találja meg régi vagy új kedvencét, kérje kollégáink segítségét az ízlésének legjobban megfelelő gin keresésében!