Az oldal használatával elfogadja hogy a oldalunkon cookiekat használunk annak érdekében, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Önnek.
Termékek Menü

PickPack pont

PickPackPontra

szállítás 15.000 Ft-tól

ingyenes

De honnan jött a tonik?

De honnan jött a tonik?
A tonik olyan szénsavas üdítőital, melyben kinint oldanak fel. Az eredetileg malária ellenszereként használt ital ma már általában lényegesen kevesebb kinint tartalmaz, és jellegzetesen keserű íze miatt fogyasztjuk. Természetesen a leginkább mint a gin-tonik alkotója találkozunk vele, bár mostanra rengeteg változatban készül, amelyek sokféle ital összetevőiként szerepelhetnek. De hogyan is született ez az ital?
 
Ha egy italszakértő és egy történész találkozik, rendszerint hamar szóba kerül, hogy ha Nagy Sándor sok tonikot ivott volna, lehet, hogy még ma is élne. A legendárium szerint ugyanis a győzhetetlen hadvezérrel a malária végzett, erre a moszkitók által terjesztett betegségre akkoriban pedig még nem volt orvosság.
 
A tonik legfontosabb összetevője a kinin, ezt tudjuk mindannyian. Azt is tudjuk a legtöbben, hogy a gin-tonik és úgy általában a tonik a brit idők Indiájából indult világhódító útjára. Azt viszont már talán nem mindenki tudja, hogy a kinin igazából az amerikai kontinensről érkezett. A kinint, mint hatóanyagot először a dél-amerikai cinchona fa kérgéből vonták ki 1817-ben Pierre Joseph Pelletier és Joseph Bienaimé Caventou francia kutatók. A név a kecsua (inka) quina vagy quina-quina szóból ered, mely a cinchona fa kérgét jelöli (szó szerint „szent fakéreg”, vagy „kérgek kérge”).
 
De ahogy a filmekben is szokás, nézzünk vissza kicsit korábbra: 
 
A tonik története és az egész folyamat járt némi kontinensek közötti utazgatással. Ugyanis magát a maláriát, mint betegséget az európaiak exportálták az óceánon túlra. A lázrohamokkal és görcsökkel járó nyavaját a spanyol hódítók magukkal vitték Amerikába, ám az influenzával ellentétben ez nem kezdte őrületes sebességgel tizedelni az őslakosokat, mert egy, az inkák által mindenféle lázas betegségekre használt növény, a kínafa (Cinchona officinalis L.) kivonata segített legyőzni a betegséget okozó Plasmodium nevű egysejtű élősködőt.
 
A csodaszernek aposztrofált és sok más hasonló szerrel ellentétben valóban hatásos kivonatot aztán a jezsuiták hozták vissza az őshazába. Nem terjedt azonnal, hisz a katolikus-protestáns vallási kettészakadás miatt a betegek egy része eleve elutasította, nem kértek a pápisták gyanús kivonatából. Mindenesetre ez volt a tonik őse, amely már akkor is megosztotta a fogyasztókat. A katolikusok gyógyultak, a protestánsok lázgörcsöktől szenvedtek. A korai visszautasítás ellenére lassan az egész kontinensünkön megismerték ezt a gyógyhatású 'szert', sőt, pár száz évig kizárólagos gyógyszere maradt a maláriának, mert magát a hatóanyagot csak jóval később, 1817-ben sikerült azonosítania a fent nevezett francia uraknak. Az ital épp ennek a keserű összetevőjének gyógyhatásáról kapta eredeti nevét („erősítő víz”).
 
Mint már említettük, az általunk ismert gin-tonik az indiai brit gyarmatokról származik, ahol az eredeti, különösen keserű tonikot ginnel keverték, hogy ihatóbb legyen. A gyógyhatású tonik eredetileg csak szódavizet és nagy mennyiségű kinint tartalmazott. Ez az ital valóban nagyon keserű volt, de hát egy orvosságnak amúgy sem az a dolga, hogy finom legyen. A mai változatok már jóval kevesebb kinint tartalmaznak, hiszen a gyógyító hatásra már nincs szükség, csak az ízre. Manapság igen sokféle tonikot kínálnak a gyártók, és mint a legtöbb esetben, úgy itt is igaz, hogy a legjobb minőséget nem a nagy üdítőital gyártók mindenhol kapható termékei jelentik. Egy igazán finom kevert ital pedig megérdemli, hogy minden alkotórésze minőségi legyen, így érdemes a tonikra is több figyelmet fordítani.
 
Tartalomhoz tartozó címkék: italtörténelem mindenmás